Dan Wells – Nem akarlak megölni (John Cleaver 3.)

Tartalom:

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe. A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­- ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe. A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a rész elég izgalmas volt szerintem. Végig fenntartotta a figyelmemet a hajsza a Takarító után, tudni akartam, hogy ki/mi ő. Egy másik könyvre már ráhúztam, hogy akcióregény, erről is elmondható ugyanez, ugyanis szerintem remek akciófilmet lehetne belőle forgatni.

Tetszett, hogy John társra talált, nem csak a nyomozásban, hanem lelki társra is (feltéve, hogy Johnnak van lelke…). Kár, hogy ő erre nem ébredt rá.

És akkor jöjjön, hogy mi nem tetszett. Legfőképpen az, hogy ebben a részben John már egyáltalán nem küzdött szörnyeteg énje ellen, az mégsem uralkodott el rajta. Nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Most szociopatának tetszik lenni vagy sem? Ez alapján a könyv alapján nem. Az előző két rész alapján viszont nagyon is. Ez a következetlenség annyira nem tetszett, de azt el kell ismernem, hogy ha ebben a könyvben is John hülye szabályairól meg a lelki vívódásairól kellett volna folyamatosan olvasnom, azzal már nagyon tele lett volna a hócipőm. Szóval annak örülök, hogy ezt a részt nem kellett unnom, de a logikátlanságnak viszont nem. Igen, tudom, sok bajom van.

A történetszövésben is voltak logikátlanságok, amik szintén kicsit zavartak. Viszont voltak érdekes fordulatok. Na, és a vége… Én már a Szörnyeteg úr elolvasása után is aggódtam, hogy ez a sorozat a továbbiakban olyan lesz, mint a Buffy, a vámpírok réme (szörnyvadászós akció izé). És egyébként eléggé olyan is volt ez kötet is, de biztos vagyok benne, hogy a következő rész még inkább olyan lesz. Eddig elborzasztott ez az eshetőség, de most már nem vagyok benne annyira biztos, hogy ez olyan rossz lenne. Végül is jó kis akcióregény volt ez, és most valahogy még a démon-faktor, a misztikusság se zavart annyira.

Tetszési index:

80%

Philip K. Dick – Kamera által homályosan

Tartalom:

Bob Arctor aktív fogyasztója és dílere is a H-Anyag nevű drognak. A H-Anyag hosszú távú fogyasztásának mellékhatása, hogy súlyosan károsítja az agyat, a droghasználó személyisége meghasad, egyre jobban elveszíti a kapcsolatot a valósággal, végül szellemileg teljesen leépül.

Fred kábszeres ügynök, a H-anyag terjesztőhálózatának felderítése a célja, megtudni, hogy honnan érkezik az anyag. Fredről még főnöke sem nem tudja, hogy kicsoda valójában, mert mindig az arcát, hangját eltorzító maszkafanderben találkozik vele Fred, ezzel biztosítva, hogy a férfi ne lepleződhessen le.

Bob és Fred egy és ugyanaz az ember. Ahogy azonban a drog leépíti a személyiségét, Fred megfeledkezik e tényről és kezdi gyanakvón figyelni Bob Arctort.

Vélemény:

Mindenképpen érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet, mert végre rájöttem, mi zavar Philip K. Dick műveiben. Az, hogy a könyveit olvasva jó darabig azt hiszem, értem, hogyan működik az azokban felépített, kitalált világ. Aztán viszont logikátlanságba és káoszba fullad minden, nem lehet tudni, hogy mi a valóság abban a korábban jól felépített világban. Ilyen volt ez a könyv is, csak ennél kellett is, hogy ilyen legyen, ettől lehet hiteles leírása annak, hogy mi játszódhat le egy drogos fejében, míg más könyveinél ezt nem tudtam hova tenni.

Nem lepődnék meg azon, ha Dick jó pár könyvét kábítószeres befolyásoltság alatt írta volna, annyira benne van minden általam olvasott könyvében az, hogy a valóság nehezen megragadható valami, az emberek nem azok, akiknek hisszük őket és általában semmi sem az, aminek látszik.

Bob Arctor kezdetben tisztában van vele, hogy ő valójában kábszeres ügynök, aztán olykor már harmadik személyként gondol magára, de egy darabig még ráébred erre és tudatosítja magában, hogy ki is ő, míg végül eljut oda, hogy már nem korrigálja magát, teljesen elfeledkezik róla, hogy ő Bob és valóban elkezdi magát figyelni, nem csak a látszat kedvéért. Zseniális a könyv ennek a szellemi leépülésnek a bemutatásában. A barátaival folytatott szürreális beszélgetések arra mutatnak, hogy nem csak Bob kezdett el leépülni mentálisan, de egyiküknek sem tűnik fel ez, a közös álomvilágukban élnek. Illetve akinek feltűnik (Charles Freck), az se tud tenni ellene. Van, ahonnan már nincs visszaút.

Ráadásul a regény végén több ütős fordulat is van, így az utolsó percig izgalmas a sztori.

Mit mondhatnék még erről a könyvről? Olvasd el és megtudod, miért nem érdemes drogozni. Vagy hogy miért érdemes. Nézőpont kérdése a dolog.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöld ki a bekezdéseket.)

A könyv végi fordulatok (Barris az, aki benne van valami mocskos ügyben, és el akarja Bobot takarítani az útból, illetve kiderül, hogy Donna is beépített ügynök, továbbá a könyv legvégén a szellemileg már teljesen leépült Bob – akkor már Bruce – a hivatalosan a drogosok rehabilitációját szolgáló intézmény keretein belül működő farmon H-Anyagot termeszt) mind ütősek voltak szerintem, s el is gondolkodtattak.

Donnával akár boldogok is lehettek volna. Mindketten jó emberek voltak, ugyanazért harcoltak, csak nem tudták ezt egymásról. Nem kellett volna olyan magányosan élniük, ha tudnak egymásról.

Az, hogy a drogrehabos intézetekben termesztik a H-Anyagot, kegyetlen és nekem váratlan poén volt a regény végén. A drogtól zombivá vált emberek művelik a drogföldeket. Irónia vagy nem is tudom, mi ez Dick részéről. Azért egy aprócska happy endet is kapunk: Bob-Bruce letép egy virágnyit a drogból, a cipőjébe rejti és a barátainak akarja adni. Valószínűleg az ügynök barátainak.

Tetszési index:

90%

Amanda Quick - Menyasszonyt bérelnék!

Tartalom:

St. Merryn grófjának nőre van szüksége. Szándékai merőben gyakorlatiasak - egy értelmes és elfogadható külsejű hölgyet keres, akivel néhány hétig mint jegyesével jelenhetne meg az előkelő társaság rendezvényein. A megoldás egyszerűnek tűnik: csak fel kell fogadnia egy társalkodónőt, aki busás díjazás ellenében bizonyára szívesen eljátssza majd a menyasszony szerepét.

Csakhogy a megfelelő jelöltre rátalálni sokkal nehezebb, mint gondolta. Már le is mondana tervéről, amikor a sors összehozza az igen határozott fellépésű és talpraesett Eleonora Lodge-dzsal. Mivel a lány szorult anyagi helyzetében éppen társalkodónői állást keres, elfogadja a gróf ajánlatát.

Ám hamar megtapasztalja, hogy a férfi Rain Street-i otthonában igen különös dolgok történnek, munkaadója bizony rejteget néhány veszedelmes titkot a világ elől. De Eleonorát kemény fából faragták, nem szalad el a veszélyes kalandok elől: rövid idő alatt igazi társává válik a férfinak nagybátyja gyilkosának felkutatásában.

És a közös nyomozás során St. Merryn grófja is rájön valamire: bizony, létezik ezen a földön olyan nő, aki még az ő józan és gyakorlatias szívében is képes vad szenvedélyeket ébreszteni.

(Forrás: antikvarium.hu)

Vélemény:

Valami könnyed olvasmányra vágytam és ez szerencsére az is volt. A romantikus szál végkifejlete előre borítékolható volt (SPOILER: összeházasodnak...), és hamar sejthető volt az is, hogy a gyilkos honnan származik (SPOILER: a nagybácsi alkimista barátjának dilis unokája), úgyhogy különösebben nagy izgalmakat nem tartogatott ez a könyv számomra. Viszont díjaztam a szellemes, sokszor humoros párbeszédeket a két főszereplő közt, és tetszett az erős, határozott, céltudatos főhősnő is. Meglepett, hogy még egy kis misztikusság is beesett a regény végén (SPOILER: a gyilkosnak sikerült megalkotni az alkimista csodafegyvert, ami egy lézerfegyver vagy ilyesmi).

Szórakoztató, szellemes, olvasmányos könyv volt, kikapcsolódásra tökéletes.

Tetszési index:

70%

Carrie Fisher - A hercegnő naplója - Találkozás önmagammal

Tartalom:

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő emlékei rendezgetése közben, régi újsághalmok között bukkant rá saját, kézzel írott naplójára, és szembesült egykori tinédzser önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeire. Utóbbiakból egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képe rajzolódik ki, akiben azonban csírájában ott van már az excentrikus, vicces, intelligens, nagydumás Carrie Fisher is. Utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Messziről kezdeném ezt az értékelést, mert először azt mondanám el, hogy miért olvastam el ezt a könyvet és mit vártam tőle. Nem azért olvastam el, mert akkora Star wars rajongó lennék (szórakoztató filmeknek tartom őket, de ennél nem többnek), vagy mert Carrie Fisher rajongója lennék (bár bírtam Leia hercegnőt, mert céltudatos, önálló nő volt a sok férfi közt). Azért kezdtem neki, mert Carrie Fisher halála után a róla megemlékező cikkekben azt olvastam, hogy script doctorként olyan forgatókönyvek írásában vett részt, mint a Halálos fegyver 3. vagy az Apáca show, amiket én elég vicces filmeknek tartok, így kíváncsi lettem, hogy Carrie Fishernek van-e humorérzéke. Másrészt érdekelt az is, hogy hogyan nézhet ki egy olyan önéletrajz, melyben a szerző 19 éves korában írt saját naplóbejegyzéseire reflektál. Azt hittem, Carrie Fisher majd szépen összeszedetten végigveszi, hogy mit lát idős fejjel másként, mint akkor.

Nos, amit kaptam, az elég más volt, mint amit vártam. Carrie Fisher cseppet sem volt összeszedett, csapongva sztorizgatott, nem az élete bemutatása volt a célja szerintem, hanem csak annyi, hogy kiírjon magából pár dolgot. Főként a Harrison Forddal folytatott viszonyát. A kisördög azért ott volt bennem, hogy nem csak az új Star wars film miatt volt-e erre szükség, vagy Carrie Fisher önmaga által is elismert nem túl rózsás anyagi helyzete miatt. De ha esetleg ezek is motiválták Carrie Fishert az önéletrajza megírásában, ettől ez még őszinte és eléggé kitárulkozó írás lett szerintem.

Kiderült, hogy Carrie Fishernek van humora, nem az a hahotázva röhögsz rajta típusú humor, hanem a saját életére öniróniával, önkritikával visszatekintő nő humora. Carrie szokatlan humora olvasmányossá tette a könyvet, ugyanakkor kiviláglott belőle az is, hogy egy zaklatott lélek van mögötte. Egy mindenkinek megfelelni akaró, szeretetre vágyó, de önállóságot tettető, magányos lélek. Vicces és szomorú is volt ez az önéletrajz.

Nekem nem tetszett az, hogy a Carrie Fisher régi naplójából vett részleteket csak úgy bevágták a könyv közepére, és azokhoz semmi kommentet nem fűzött az írónő. Bár azt egyértelművé tették ezek a naplótöredékek, hogy Carrie Fisher szerelmes volt Harrison Fordba, vagy azt hitte (akkor és az önéletrajza megírásakor is), hogy az volt, ami majdnem ugyanaz. Sőt mintha az remélte volna, hogy lehet még köztük valami. Ha ez sem reklámfogás volt csak, hanem őszinte, akkor szerintem nagyon szomorú, hogy valaki negyven évvel egy kaland után még mindig itt tart.

Egy nem teljesen ép lelkű, de intelligens nő csapongó vallomása ez a könyv az első Star wars film forgatásán átélt élményeiről, a Star wars-szal, a hírnévvel, a "Leiasággal" kapcsolatos érzéseiről, de főleg a Harrison Forddal kapcsolatos érzelmeiről. Nem ad képet Carrie Fisher egész életéről, sőt még a Star warsos részéről sem teljesen, de azért érdekes volt olvasni.

Tetszési index:

75%

Amin Maalouf - Taniosz sziklája

Előzmények:

Tavaly vettem ezt a könyvet az Alexandra nyári kiárusításán, azért keltette fel a figyelmemet, mert nem amerikai vagy európai a szerzője, s így azt reméltem, hiteles betekintést fog adni egy másik kultúrkörbe.

Tartalom:

"A faluban, ahol születtem, a szikláknak nevük van. Hajó, Medvefej, Leshely, Fal, azután az Ikrek, amelyeket a Ghoul kebleinek is hívnak. A legnevezetesebb a Katonakő: régen itt álltak őrt, amikor a hadsereg a felkelőket üldözte; nincs ennél legendásabb és nagyobb tisztelettel övezett hely. Mégis, amikor gondolatban újra látom gyermekkorom tájait, egy másik szikla jelenik meg a szemem előtt. Fenséges ülőhely formájú, olyan mélyedéssel, amely mintha egy fenék helye volna, magas, mindkét oldalán könyöklő módjára lejtő, egyenes háttámlával... azt hiszem, ez az egyetlen, amely ember nevét viseli: Taniosz sziklája."

Így kezdődik a libanoni származású Amin Maalouf Goncourt-díjas regénye, amely Libanon égbe nyúló, sziklás hegyei közé, a múlt század közepére, az egyiptomi pasa és a török szultán háborúzásának, az európai nagyhatalmak közel-keleti diplomáciai mesterkedéseinek az idejébe vezeti vissza az olvasót. Kicsoda Taniosz, ez a tizennyolc évesen már hófehér hajú, hányatott sorsú ifjú, akinek a nevét a szikla viseli, s akit a véletlen vagy a végzet egy különös legenda hősévé avat?

Megtudhatjuk Maalouf egyszerre idegfeszítően izgalmas és költőien szép művéből, amelyből nem hiányoznak a kalandregény és a romantikus szerelmi történet kellékei - véres csaták és még véresebb gyilkosságok, lángoló szenvedélyek és hideg fejjel kitervelt árulások, rejtélyek és misztikus fordulatok - sem, ám amely mégis jóval több ennél: egy különös világ különös tükre.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Azzal kezdeném, hogy nagyon lassan haladtam ezzel a könyvvel. Pedig volt benne szerelem, politika, árulás, gyilkosság, szóval elvileg minden adott volt, hogy izgalmas lehessen ez a regény - számomra mégsem volt az. Ennek több oka is lehetett. Az egyik, hogy több helyen is úgy mesélte el az író ezt a történetet, hogy odaírta, hogy ez nem is biztos, hogy így történt, hanem lehet, hogy amúgy, és ettől valahogy az egész nem tűnt túl hitelesnek. A karakterekkel sem nagyon tudtam azonosulni, egyikük jelleme sem volt túl mélyen bemutatva, egyszerűen nem tudtam izgulni a sorsuk miatt. És végül a környezet, a kultúra, amiben játszódott a regény, nagyon idegen volt nekem, s a könyv sem tudta ezeket közel hozni hozzám. (SPOILER: Például érthetetlen volt számomra, hogy a regény végén az emberek örülnek a zsarnok sejkjük visszatértének - igaz, a többi uruknál valószínűleg még mindig jobb volt a sejk.)

Szóval ez a könyv minden szempontból távol áll tőlem. Pedig próbáltam nyitottan hozzáállni a más kultúrához, más életszemlélethez, ami ebből a regényből áradt, de képtelen voltam azonosulni vele, s ezért nem is nagyon érdekelt.

Tetszési index:

65%

Sztáray Irma – Erzsébet királyné kíséretében

Előzmények:

Tinédzserként nagy Sissi-rajongó voltam. Először, azt hiszem, a Romy Schneider-féle filmek keltették fel az érdeklődésemet iránta, később aztán olvastam róla – az életét jóval kevésbé rózsaszín lányregényként bemutató – könyveket és láttam az Elisabeth c. musicalt is az Operettszínházban (kb. négyszer vagy ötször…). Nem tudom, mi az, ami ennyire megragadott benne, valószínűleg az, hogy nagyon öntudatos, intelligens nőnek tűnt, akinek a császárné és királyné szerepkör kevés volt ahhoz, hogy boldoggá tegye. Mikor megtudtam, hogy van egy olyan könyv, ami az egyik udvarhölgye elbeszélésében tárja elénk Erzsébet életét, rögtön kíváncsi lettem rá.

Tartalom:

Sztáray Irma grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye visszaemlékezésében csodálattal és odaadással idézi fel azt az ötévnyi szolgálatot, amelyet az érdekes, boldogtalan és irigyelt asszony mellett töltött. A királyné kíséretében volt akkor is, amikor 1898. szeptember 10-én Genfben az anarchista merénylő leszúrta Erzsébetet. Így magát a tragikus eseményt is a szemtanútól ismerhetjük meg. Az özvegy Ferenc József pedig kézcsókkal köszönte meg az udvarhölgynek higgadt helytállását és tapintatát a váratlan, nehéz helyzetben.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Meglepett, hogy nagyon olvasmányos volt a könyv, szerintem elég szép stílusban írt Sztáray Irma. Az úti leírások engem általában nem tudnak lekötni, de itt még ezek is érdekeltek, különösen az Achilleion bemutatása. Viszont Erzsébetről nagyon kevés dolgot tudhatunk meg ebből a könyvből. A halála körülményei részletesen le vannak írva, de engem jobban érdekelt volna a személyisége. Sztáray Irma azonban a királynéval folytatott beszélgetéseiről elég keveset írt, s akkor is többnyire a lényegét foglalta össze diskurzusaiknak. Azt, hogy Erzsébet nyughatatlan volt, sokat utazott, eddig is tudtam, s ebből a könyvből főként ennyit tudunk csak meg róla.

Meg kell jegyeznem, Sztáray Irma végig nagyon elfogult Erzsébettel szemben, egy „rossz” tulajdonságát említi csak, még pedig a hiúságát, s szerintem ezt is csak azért, mert a királyné maga is elismerte, hogy hiú. Emiatt eléggé kételkedem abban, hogy ez a könyv reális képet fest Erzsébetről. Viszont az udvarhölgy túlzó szeretete jól prezentálja azt, hogy Erzsébet rajongást tudott kiváltani az emberekből, s nem csak szépsége, hanem kisugárzása miatt.

Nekem furcsa volt, hogy e könyv alapján úgy tűnik, Erzsébet szerette a férjét. Mindig nagy figyelmet fordított rá, hogy Ferenc József jól szórakozzon, mikor meglátogatja őt utazásai során. Bevallom, én eddig azt gondoltam, idős korukra teljesen elhidegültek egymástól.

Elég részletesen ismerhetjük meg a könyvből Erzsébet halállal kapcsolatos gondolatait, eszerint nem szerette volna túlélni férjét, s egyedül szeretett volna meghalni, hogy így a családja kevésbé szenvedjen. Ez is azt mutatta nekem, hogy férjét és gyermekeit nagyon szerethette.

Megtudjuk azt is, hogy Erzsébet – bár sokszor kívánta saját halálát –  félt is tőle, az „átmenettel” járó szenvedéstől, s bizonytalan volt azzal kapcsolatban is, hogy mi vár rá a halál után. (Mikor Sztáray Irma egy alkalommal azt mondja neki, hogy „túl béke és boldogság van”, visszakérdez, hogy honnan tudja, hiszen onnan még nem tért meg utazó.)

Ha úgy vesszük, Erzsébet „jó” halált kapott a sorstól (vagyis olyat, amilyenre vágyott): előbb ment el, mint a férje, családja nem volt vele haldoklása alatt, s nem szenvedett sokat, s főleg nem szenvedett amiatt, hogy tudta, hogy meg fog halni – mivel nem tudta (nem vette észre, hogy megszúrták). Szép az a jelenet is, melyben Sztáray Irma földön túli hangot hall, mely azt mondja, „túl béke és boldogság van”, azonban én sajnos szkeptikus vagyok, s ezt inkább csak a kimerültség és vallásos hevület együttese által előidézett hallucinációnak tartom, nem a királyné üzenetének a túlvilágról.

Tetszési index:

79%

Oscar Wilde – Dorian Gray arcképe

Előzmények:

A Mini-könyvklub keretében olvassuk e hónapban ezt a könyvet. Egyébként valószínűleg sose olvastam volna el, mert korábban még nem halottam erről a műről.

Tartalom:

Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké szép és fiatal maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képé örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni...

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv egy szép metafora. Dorian folyamatosan változó arcképe a lelkében végbement változásokat mutatja, hogy miként lesz egy kedves, ártatlan fiatalemberből élvhajhász, csak önmagával törődő, kegyetlen alak.

Na, most az az igazság, hogy az általam olvasott könyvből (a mek.oszk.hu-ról töltöttem le, remélem, nem valami rövidített verzió) nem derült ki számomra, hogy miért változik meg Dorian. Jó-jó, itt van ez a Lord Henry fiú, aki löki a süket dumáit, hogy Doriannak falnia kéne az életet, mert a szépségével mindent megkaphatna. És? A regényben Lord Henry nem viszi el ópiumot szívni Doriant, sem örömlányhoz, sem más bűnös helyre, tettleg nem próbálja rávenni semmire. Tehát Dorian teljesen szabad elhatározásából lesz valaki más, mert Lord Henry pusztán a dumájával meggyőzte arról, hogy másnak kell lennie. Ha pedig ez így van, akkor Dorian valójában sosem volt az a kedves, naiv fiú, akinek a könyv elején tűnt, hiszen ha ez lett volna az igazi énje, pusztán beszéddel nem lehetett volna megváltoztatni – szerintem.

Így sajnos én nem éreztem semmi drámát abban, hogy Dorian szar alak lett, s még csak nem is tudtam mást (Lord Henryt vagy Basilt) hibáztatni érte, csak Doriant. Lord Henry egyébként kifejezetten szellemes, intelligens pasasnak tartottam, ezzel együtt nekem ő rettenetesen szánalmas alaknak tűnt, de lehet, hogy csak azért, mert az életmódjával nagyon nem tudtam azonosulni.

És fontos karakter még a könyvben, Basil, a festő, aki szerelmes Dorianba. A regény eredeti szövegében – ami magyarul „Dorian Gray képmása” címmel olvasható, ha valakit érdekelne – állítólag markánsabban jelen volt a homoszexualitás. Nem tudom, nekem ennél a finomított verziónál is pár oldal elolvasása után tök egyértelmű volt, hogy ezek melegek. És nem csak Basil, de Dorian és Lord Henry is egy kicsit. Az a negédes stílus, ahogy egymáshoz szóltak, az, hogy mennyit foglalkoztak Dorian külsejével nekem egyértelművé tették ezt.

Végezetül pedig foglalkozzunk kicsit a könyv mondanivalójával. Az eldöntendő kérdés lényegében az, hogy a Lord Henry által preferált élvhajhász élet, vagy a Basil által élt, befelé forduló, inkább csak elméletben megélt élet a kívánatosabb, a követendő. Szerintem a regény nem foglal állást ebben a kérdésben, inkább csak felveti azt, s aztán a becses olvasóra bízza, hogy gondoljon, amit akar. Ugyan Dorian arcképe egyre csúfabb, ahogy a fiú egyre züllöttebb életet él, én mégsem éreztem azt,hogy ez azt jelentené, az író elítéli őt, vagy hogy akár az olvasónak el kellene ítélnie őt. Dorian választott egy életet, amiről tudta, hogy lelkét, s így arcképét is elcsúfítja, ő mégis ezt választotta. Lelke rajta, magánügye.

Egyébként a regény be sem mutatja igazán, hogy Dorian milyen szörnyű dolgokat tett. Nem csak részletekbe menően nincs leírva, de nagy vonalakban sem. SPOILER (jelöld ki egérrel, ha el szeretnéd olvasni): Elismerem, Sybillel nagyon durva volt, s a lány valóban miatta lett öngyilkos, de én nem éreztem Dorian viselkedését annyira megbocsáthatatlannak. (Lehet, hogy ebben hasonlítok Lord Henryre?) Az emberek egymásba szeretnek, aztán meg kiszeretnek, nyilván ez mindenkinek az egyéni életében nagy dráma, de ezért öngyilkosnak lenni szerintem hülyeség és gyávaság. Ezen kívül milyen szörnyű dolgot tett még Dorian? Oké, megöli Basilt, de azt egyfajta őrületben, hirtelen felindulásból teszi. Ettől még persze gyilkos, de mégis csak súlyosabb lenne, ha Dorian egy előre megfontolt, szándékos gyilkosságot is elkövetne valamikor, de ilyen nem történik. Így én igazán azt se tudtam átérezni, hogy Dorian erkölcsi fertőben dagonyázik végig a felnőtt életében, csak azért, mert tett két, valóban szörnyű dolgot. És értem, hogy biztos elkövetett többet is, de ezek miért nincsenek benne a könyvben???

Egyébként a regény nyelvezete választékos, elbeszélői stílusa hatásos, a karakterek hihetőek benne. Szóval a szépirodalom mivoltát nem vitatom, ezzel együtt nekem nem adott „hűha” élményt a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (Egérrel jelöld ki a bekezdéseket a megtekintéshez)

Elég nagy hiányérzetem volt amiatt, hogy nem derült ki, Dorian mivel vette rá Alan Campbellt, hogy eltüntesse Basil hulláját. Csak arra tudok gondolni, hogy viszonyuk volt (mert a könyv elég szemérmesen kezeli a homoszexuális témát), s Dorian megfenyegette, hogy közhírré teszi ezt, ha Alan nem hajlandó segíteni neki.

A másik furcsaság, hogy Dorian egy kínai dobozban őrizgetett valami zöld kenőcsöt, erről sem derült ki, hogy micsoda és miért rejtegeti Dorian. Én arra tippelnék, hogy az a „kenőcs” maradt Basil hullájából, miután Alan kezelésbe vette, de lehet, hogy én vagyok nagyon beteg, hogy erre gondoltam.

Tetszési index:

70%

Vavyan Fable – Vis major (Vis major 1.)

Előzmények:

Csatlakoztam molyon egy kihíváshoz, ahol a molyok által legjobbnak tartott száz krimiből kell elolvasni 12-t egy év alatt. És ezen a százas listán láttam elég sok könyvét Vavyan Fable-nek. Meglepett, hogy nem is hallottam az írónő nevéről korábban, aztán az is – miután kicsit utánanéztem – hogy magyar. Arra jutottam, hogy feltétlen el kell tőle olvasnom valamit, s szerencsére kölcsön is tudtam kérni az egyik könyvét nagynénémtől.

Tartalom:

A boldog-boldogtalan őslakók által csak Fertő Cityként emlegetett nagyváros éjszakájában tort ül a bűn. És mintha ez nem volna épp elég: jut belőle a nappalokra is. A helyi rendfenntartókat nem véletlenül emlegetik egy napon a középkor szent őrültjeivel. Ehhez a küzdelemhez gyomor kell, idegek.

Meg stukker.

Meg könyökütés.

Mindezen földi jókkal felfegyverkezve, oldalán a hirtelen, szőke Kyra Emettel járja a nagyváros dzsungelét a modern szamuráj, Vis Major. A bűnüldözés leghatékonyabb fegyvere ő a húszas kaliberű smasszerpuska óta. Egy - jobb napjain - két lépéssel mindig a rosszfiúk előtt jár.

Rendszerint győz.

Utcahosszal...

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Azzal kell kezdenem, hogy ez szerintem nem egy krimi, hanem akcióregény. És nem érdekel, hogy ilyen műfaj nincs is, mert nálam mostantól van: ez a könyv az.

A sztori annyi, hogy két főszereplőnk, Kyra és Vis Major róják az utcákat és ha riasztják őket valahová, ahol rosszfiúk épp rossz dolgokat követnek el, ők rögtön ott teremnek és rendet tesznek. Közben hihetetlenül vicces párbeszédeket folytatnak le, folyamatosan szívatják egymást. Bár olykor jókat röhögtem a beszélgetéseiken, az sajnos szúrta a szememet, hogy nem tűntek hihetőnek ezek a dialógusok. Folyamatosan frappánsan replikázni egymásnak, akkor is, ha éppen lőnek rájuk, ez a valóságban kimerítőbb lenne, mint maga a bűnüldöző tevékenység. De tagadhatatlanul szórakoztató volt, s az írónő tényleg kiaknázott minden lehetőséget a viccelődésre, a szójátékoktól kezdve a helyzetkomikumokig minden volt itt.

Ugyanakkor voltak komolyabb oldalai is ennek a könyvnek. Amikor Kyra magában elmélkedett, vagy úgy is mondhatnám, filozofálgatott erről-arról (szerelemről, apjához, anyjához fűződő viszonyáról), az komoly volt, mint egy vakbélgyuszi. És ezt nem poénból írom, tényleg hihetőek voltak ezek a lelkizős részek, csak furán hatottak a rengeteg vicces jelenet közt.

Feltűnt nekem az is, hogy elég nagy számban voltak jelen a történetben nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmények: kiskorúak prostitúcióra kényszerítése, csoportos megerőszakolás, apa megerőszakolja a lányát. Mindegyiknél a férfi (Vis Major) nyilatkozott elítélően a tettesekről, sőt igen agresszíven lépett fel az elkövetőkkel szemben. Fel sem merült az áldozathibáztatás, ami pedig állítólag nem ritka a valóságban a magyar rendőrök részéről ilyen esetekben. SPOILER: Egyetlen helyzetben nem áll ki Vis Major ilyen határozottan a bántalmazóval szemben: mikor a főnökük kikezd Kyrával. Bár végül elbeszélget vele négyszemközt, szóval lehet, hogy mégis helyre tette a fickót.

Kriminek azért nem nevezném ezt a könyvet, mert a bűnügyeket szinte kivétel nélkül rögtön az elkövetésük után megoldják Kyráék, ugyanis rögtön el is kapják a tetteseket. Így nyomozósdi szinte egyáltalán nincs a könyvben, egyetlen kivétel ez alól valamennyire Ballerini lányának eltűnése, ám itt is viszonylag hamar tudható, hogy ki a tettes. (SPOILER: Kyra elég hamar bedobja megérzéses alapon, hogy apuci a gyilkos, így igazi nyomozás ebben az ügyben sem történik.)

Nagyon zavaros összképet adott a könyvnek az, hogy a magánéletükben Kyra és Vis Major is egy rakás szerencsétlenség, zsaruként viszont olyan hatékonyak, mint a Terminátor.

Szóval ez a könyv valahogy egyszerre volt nagyon komolytalan és komoly is, és így nem nagyon tudtam hova tenni. Továbbá én egy krimitől azt várnám, hogy nyomozzanak benne a tettes után, és itt nem történt ilyesmi. Ezek miatt annyira nem nyerte el a tetszésemet ez a könyv. Láttam, hogy vannak folytatásai is, de szerintem nem maradt annyi nyitott kérdés ennek a regénynek a végén, ami indokolná a folytatást. (SPOILER: Kyra múltjában volt valami dráma, ami nem derült ki, és az is kérdéses, hogy Vis Major visszatér-e majd Kyrához, de én a végére már nagyon untam a szerelmi nyűglődésüket, úgyhogy nem nagyon tud érdekelni a folytatás.)

Tetszési index:

60%